Ma éjjel azt álmodtam hogy nem tudok aludni.
Nagyon féltem, de hogy mitől, azt nem tudom.
Talán attól, hogy reggelre nagyon kialvatlanra alszom magam.
Azt hiszem ez az antialvás...
Az álmatlan álom nagyon veszélyes tud lenni ha alvás közben kap el.
Még az álompajzs sem véd ellene! ...pedig az nincs is.
Durva helyeken jártam éjjel. A sötétség volt az egyetlen fényforrás, amit követhettem. Szerencsére mindenütt jelen volt, így nem tévedtem el. Nem voltam egyedül...
Úgy éreztem áldozatként vagyok jelen a semmiben.
Vajon ki vett ennyire semmibe engem?
Ki akarja ennyire a nemlétemet teljes egész alakban nem látni?
Tudtam és éreztem, hogy nincs itt más senki. Ez nyomasztó volt,
mert túleröben voltak.
Én egyedül, ők nagyon sokan, egyszerre nem voltak ott. De még mindig nem történt semmi....
Elég gyanús volt már és unalmas ennyi ideig félni a semmitől.
Tennem kellett valamit,
mert az unalmas félelemmel nem bírok sokáig együtt élni.
De mit lehet ilyen helyzetben csinálni???
Hát rájöttem, hogy csak egy valamit: - semmit.!
Nem is húztam tovább az időt, azonnal nekiláttam semmit sem tenni és közben vártam a változást. Igaz, hogy még mindig féltem, de már nem volt unalmas és ez örömmel töltött el. Szép lassan tisztult a szellemem is ebben a nincstelen káoszban és már tudtam, hogy ez még mindig csak álom.
Álom, amiből fel kell ébredni egyszer mindenkinek.
Csak annak a sok, sötét ködbe rejtőzött semminek kell mindig itt maradnia és új és új áldozat után nézni mint amilyen én vagyok most. Vajon esetleg lenne esélyem akár győztesként is kijutni innen?
Jöttek a gondolatok egymás után ide a nincslétbe is.
Mind pozitív erejű volt és buzdító hatást keltett bennem, és ekkor ráébredtem arra, hogy ha a gondolat megtalál itt is, akkor ki is tudna vinni innen. Csak nekem kell gondolni egy olyan emberre aki a valós létben él és utána csak követnem kell a gondolataimat. Heuréka!!!
Arra is rájöttem, hogy akárkire gondolhatok, csak magamra nem, mert egyedül én vagyok az az emberi ismerősöm, aki nem a való világban van.
Már éppen kezdett teljesen átjárni a biztonságérzet hatalmas ereje,
mikor hirtelen a kilátástalanság minden súlya is rám nehezedett. Ez szörnyű!
Most tudatosult bennem a fájó tény, hogy a gondolat színe is fekete, hiszen azért nem látjuk őket világosban sem, mert mindig a környezete színét ölti magára,
ami jelen esetben szintén fekete.
Már nem értettem az egész semmit.
- Mi miért van és hogyan?
- Kell e félnem egyáltalán?
- Még mindig álmodom? Vagy csak álmodnom kéne, de lefagytam félúton?
De ez lehetetlen. Még senki sem járt így.
Vagy ha mégis, akkor sem juthatott ki ő sem.
Viszont akkor itt kell lenniük!
- Vagy már ők is a semmi alkotóelemeivé lettek?
- Elakadt az álmom és most álmatlanul vagyok ébren az álmomban, örökre a semmiben?
Ebben nincs semmi jó, max az a tudat, hogy ebben a végtelen antilétben én vagyok a legerősebb személyiség és nekem van a legnagyobb életjelenlétem és megnyilvánulásom.
Csak semmire nem megyek vele az a baj....
Még leülni sem tudok valamire, hogy várhassak a csodára mely jelen, ritka esetben a megszokott, kommersz, sablonos életet jelenti számomra.
Itt még csoda sincs...
Ha most alszom jól jönne egy altatlanító...
Tetszett, gratulálok.